Hidra a valóságban

Hidra Legjobban ismerjük ezek közül az édesvizi polypocskákat vagy hydrákat. Ezeket ugyanis könnyű megtalálni; néha oly nagy tömegben lépnek fel, hogy a gyakorlott szem künn a szabad természetben is észreveszi a vízbehullott tárgyakon fellépő zöld vagy barnaszínű gyepet. Ha pedig valahol ritka s így a szabadban nehezen fogható meg, akkor is előkerülnek házi akváriumokban, ha állóvizekből növényi leveleket, behullott ágakat viszünk nedvesen haza. Különösen ha vízilencsék szárát nézzük az üvegen keresztül, hamar felfedezünk azokon a vízbe nyúló 1 cm-nyi hosszú barnás vagy zöldes pálcikákat, melyekről finom, hosszú ide-oda hajladozó, nyujtózó, majd megrövidülő fonalak terjednek szét a vízben. Ezek a finom fonalak a fogókarok, melyek hatos-nyolcas számban állják körül a kúposan kidudorodott szájmezőt, melynek közepén a mindig csukott szájnyílás helyezkedik el. A fogókarokon már egyszerű lupés vizsgálattal bogos megvastagodásokat veszünk észre.
Ezek a fönnebb emlegetett ütegtelepek. Ha a barna hydrát éppen kis rákocska, mondjuk valamely cyklops, vagy vízibolha érinti, mindjárt üzembe hozza ütegeit. Az érintésre a nagy körteformájú faltörő csalántokok mindjárt kipattannak és megbénítják az áldozatot. A szomszédos karok is megérzik a zsákmányt s feléje hajolván, rájaragadnak. A rák csakhamar mozdulatlanná mered s a fogókarok a szájnak adják át a zsákmányt. A hydra szája, mint valami hihetetlenül nyujtható gummizacskó, lassanként ráhúzódik az áldozatra, mely csendesen eltűnik az állat torkában. A hydra néha az ő testénél sokkal nagyobb szúnyoglárvára is ráhúzza ilyenképen magát.
A csalántokok, noha minden tömlősben négyféle irányban fejlődnek, mégis állatfajról állatfajra felismerhető különbözőségek fejlődnek ki rajtuk. Schulze Pál újabban (1914) a csavaros szálú ragasztó tokok csalánfonalainak föltekeredési módja alapján különbözteti meg az édesvízi polipocskákat. A magyar vizekben id. Entz, Daday és Gelei vizsgálatai szerint ötféle édesvízi hydra található: a zöldhydra (Chlorohydra viridissima Pall), a barnahydráknak két faja: a Hydra vulgaris Pall, Hydra vulgaris attenuata Pall és a Pelmatohydra oligactis Pall. Gelei talált ezen kívül a Balatonban egy fehér színű kőaljlakó ötödik hydra-fajt is, a Hydra circumcincta P. Schaf.-ot.
Talán a legközönségesebb és legérdekesebb ezek közül a tiszta állóvízekben, különösen a hegyi patakokba beiktatott apró tócsákban, halastavakban vagy szétterülő forrásokban könnyen található, de az alföld nem szíkes tavaiban is közönséges zöld polypocska. Ez az állat fogókarjai nélkül legföljebb másfél cm, karjai ugyanilyen hosszúak. Zöld színe a vele együttélésben: symbiosisben élő algáktól, az u. n Zoochlorelláktól származik, amelyek csakis ebben az állatban élnek és csakis a bélhámsejteket telítik. A zöld hydrának ebből az élettársából az a haszna van, hogy ez az ő számára oxygént és keményítőt termel s így a mi hydránk a megrothadó vízben tovább tud élni, mint a barna hydra. Az algának viszont a hydra táplálékúl sókat nyujt, melyet az a napfény behatására protoplazmává és keményítővé assimilál. Ezért szereti a zöldhydra a tiszta, napsütéses vizeket.
A barnahydra, a Pelmatohydra oligactis Pall., különösen tavakban és tócsákban gyakori. Tapasztalatom szerint Szeged körül a Tiszának állandó lakója. Színe táplálékának barnássárgás vagy vöröses színétől származik. Jól tartott tenyészetben 3 cm hosszúra is megnő s fogókarját néha 25 cm-nyire is kinyújtja. A barna hydrán az állat testének négy tájra való tagolódását esetleg szabad szemmel is könnyen megállapíthatjuk. A test ugyanis élesen szétkülönödik a hosszú és világos nyélre és a még hosszabb barnás színű gyomortájékra: a voltaképeni törzsre. A nyél kis tapadókorongban vagy talpban végződik. A fogókarok között pedig egy kis ormányt különböztetünk meg, a közepén a szájnyílással.
Az édesvízi hydrák a föld egész felületén el vannak terjedve. Nálunk az Alföld síkjának mély vizeiben éppúgy találhatók, mint a Magas-Tátra vagy a Retyezát legmagasabb tengerszemeiben, vagy medencés öblű havasi forrásaiban. Annandale Tibetnek 4500 méteres magasságában is megtalálta s a Genfi-tóban 300 méteres mélységből is halásztak ki hydrákat. Mégis legszívesebben a víz felszíni régióiban találhatók, ahol vagy a felszíni hártyára, vagy pediglen a vízi tárgyakra, növényekre telepednek rá. Úszó vízitárgyak, vízilencsék, vagy vízicsigák, tegzes álcák házán terjednek tova. Némelyek talpi korongjukon buborékot fejlesztenek s azzal vitetik magukat. Gelei a Hydra circumcinctáról tapasztalta a Balatonban, hogy az állatok kinyújtózott karjaikkal a víz áramának adják át magukat s azzal vitetik magukat egyik helyről a másikra.
A hydrák különben igen érzékenyek minden háborgatással szemben. Testüket és forgókarjaikat minden érintésre azonnal összehúzzák finom izmocskáknak a segítségével, melyeket a bőr- vagy a bélhámsejtek talpi része fejleszt. Az izomszálacskák a bőrben a test hosszában, a bélben pedig körkörösen futnak. Ezek a mozgások már a régieket rávezették arra, hogy a különben nagyon növényekhez hasonló hydrák állati lények. A mi hydráink nemcsak helyben tudnak mozogni, hanem helyüket is tudják változtatni. A szabadból hazahozott állatok a tartóedényben a legjobban megvilágított szögletet keresik fel. Vándorlásuk közben egészen úgy araszolnak, mint a piócák, vagy az araszoló lepkék hernyói, miközben váltakozva hol a talpukkal, hol a korongosítható szájkörnyékükkel, esetleg forgókarjaikkal tapadnak meg. Sőt e közben nagy csodánkra, a maguk módja, tempója szerint, nagy lassúsággal cigánykereket is hánynak. Néha a karjaikra támaszkodva tótágast állván „kézen jár” a hydra, némelyek pedig ennek az ellenkezőjét is megfigyelték, amidőn lassan talpán csúszott tovább. Mindezeket a mozgásait nemcsak vízi tárgyakon, hanem a víz felületi hártyáján is végzi. Mozgásai nem céltalan vándorlások. Ahol bőségesen talál táplálékot, ott hosszasan helyt marad s egyáltalában nem mozog, ha bőven van neki eledelben része. Mihelyt azonban elfogy a tápláléka, tovább vándorol. Steche megfigyelte, hogy az éhező zöldhydra minden percben, esetleg kétpercenként araszol egyet. Araszol akkor is, ha valahol sok ellenséggel találkozik. Így kis akvárium-edényben, melyben sok kagylós rákocskát tartottam, megfigyeltem azt, hogy a barnahydrám megunta a rajta végigszaladó és őt kellemetlenül szurkáló rákocskákat agyonlövöldözni s miután talpa körül egy-egy álltó helyében egész halom hulla feküdt, minduntalan otthagyta a győzedelmes harcteret. Más esetben helyváltoztatásának oka a víz megbűzhödése és vele oxygéniumának megfogyatkozása. Ilyenkor hydráink a többi vízi állatokkal együtt a tartóedény felszíni rétegében gyűlnek s vizsgálatra nagy számban szedhetők össze.
Az édesvízi hydrák táplálékát nagyon sokféle víziállat képezi. Leginkább a vízibolhákat: a daphniákat szeretik. Ezeket számukra finom szűrőháló segítségével bőségben foghatjuk be. Cyclopsokkal már kevésbbé élnek, mert azok gyors mozgásukkal könnyebben elmenekülnek karjaik közül. Szükség esetén azonban megfogják ezeket is, sőt elfogdossák a különben nekik kellemetlen kagylósrákokat is. Nagyon szeretik a szunyogálcákat, vagy apró férgeket. S ha egyéb nincs kezünk ügyében, szitán áttört, keményrefőtt tojássárgával is könnyen etethetjük, melyet a vízben aláhullatunk. Ez esetben azonban az akváriumot gyakran kell tisztogatni, nehogy a fenekére süllyedt és bomlásnak induló szerves táplálék rothadásnak indulván, állataink belepusztuljanak a mesterséges táplálásba. A hydrák, mikor bőven jutnak táplálékhoz, egyszerre testük méretét kétszer háromszor túlszárnyaló mennyiséget is elnyelnek. Vízibolhákkal (daphniákkal) egészen alaktalan tömegekké tömik magukat. A lenyelt táplálékot először a bélhám emésztő mirigysejteitől termelt váladékok támadják meg. Ez a váladék az izmot s kötőhártyákat oldatba viszi s így az áldozat teste kásává alakulván, kiömlik a test chitin-páncéljából. A kásaszerű pép megemésztett felét a bélhámsejtek fölszívják, ami pedig meg nem emésztődik, azt a sejtek amoeba módjára felfalatozzák s mint falósejtek (phagocíta) sejten belül (intracellularisan) emésztik meg. Amit a bélsejtek sem emésztenek meg, aminő pl. a chitinpáncél, az az állat szájnyílásán keresztül ürül ki.
Az édesvízi hydrának s vele együtt valamennyi tömlős állatnak mindezeket a rendezett szabályos mozgásait az idegrendszer teszi lehetővé. Az idegrendszer az ektoderma alapján a támasztó lemezre közvetlenül rásímultan elhelyezkedő nyujtványos dúcidegsejtekből áll. A sejteknek több nyújtványuk van, a nyújtványok egymással összekapcsolódnak s az egész testfelületen kiterjedő egyenletes hálózatot: diffuzus idegrendszert alkotnak. A dúcsejtek egyes nyújtványai részint az izomrostocskákkal, részint pedig érzősejtekkel lépnek kapcsolatba, melyek, mint láttuk, a test mindkét rétegében találhatók. Érzősejtek legnagyobb számban a szájkorongban s a fogókarok tövén fejlődnek s innen van az, hogy az ideghálózat ugyancsak a szájtájékon, de éppúgy a talpi korongon is a legsűrűbb. Az ideghálózat teszi lehetővé azt, hogy az ingerület a hydra egész testén tovaterjed.
Az édesvízi hydra a külvilág kevés változásával: ingerhatásával szemben érzékeny. Így észreveszi a táplálékától jövő vegyi- vagy erőművi hatásokat s azok irányában mozdul és keresi az áldozatát. Ha a csalánsejtek érzősörtéit tűvel vagy egyéb eszközzel ingereljük, a csalántokok nem pattannak ki; az állat tehát a mi mozgásunkat áldozatának természetes mozgásától meg tudja különböztetni. Különlegesen érzékeny a tartóedény rázkódásaival szemben; ha az edényt megmozgatjuk, a hydra mindjárt összehúzódik. Azonban ezt is megszokja. Ha sokat háborgatjuk, nem hederít többé a mozgásokra, int ahogy a csiga házára telepedett hydra is megszokja fuvarozó gazdájának kiszámíthatatlan mozgásait. Összehúzódnak a hydrák gyors hőváltozásokra is. A fény iránt is érzékenyek. Felkeresik a megvilágított helyeket, ahová egyúttal áldozataik, az apró rákocskák is nagy számban gyülemlenek össze. Különben a zöld hydra feltűnően „pozitív heliotacticus” lény, ami magától értetődik, hisz neki életérdeke az, hogy számára assimiláló Zoochlorellák mentül napsütötte helyre jussanak. Nevezetes dolog az, hogy ennek az egyszerű szervezetű állatnak ingerlékenységét belső okok is könnyen befolyásolják; ha ugyanis jól van lakva, hiába ütközik a bolharák a fogókarba, a csalánsejtek nem pattannak ki.
Hogyan szaporodik a hydra?
A hydrán tavasztól késő őszig az anyaállathoz hasonló kinövést szemlélhetünk, melynek még nincs szájnyílása s fogókarjai igen rövidek, de az öreg hydrával már csak egy szűk nyélen van összekapcsolva. Ez a bimbó az anyahydra testének kitüremkedéséből s részben a bimbó-folt helyén elszaporodó sejtekből keletkezik. A bimbóba az anya testének mindkét rétege kitüremkedik. Még az anya testén kihasad a szája, kinőnek a karjai s táplálékát már ott ültében maga fogdossa. Ilyenkor anya és ifjú sarja a bélcsatornán át még összefüggnek s egymást kölcsönösen táplálják. Egyszerre 8 ilyen bimbó is képződhet a hydrán, sőt nagyritkán az öreg bimbó már oldalsarjat is nevelhet s ilyenképpen bőséges táplálék esetén 10–20 egyedül álló ideiglenes állattelep jöhet létre. Végül azonban minden bimbó leszáll az anyatestről. Talpi része összeforr és „saját lábán” vándorol tovább. A szaporodásnak ezt a módját ivartalan szaporodásnak nevezzük. Ez az egész éven át tart mindaddig, míg a víz túlságosan fel nem melegszik, vagy le nem hűl. Ilyenképpen Shäffer szerint (1755), föltéve, hogy minden bimbó életben marad s az anyaállathoz hasonló gyorsan szaporodik, már 5 hónap alatt 30 ivartalan nemzedék s vele együtt végeredményben 25.467 hydra jöhet létre. A miatt a szaporaságuk miatt nagyobb akváriumokban, ahol halakat szeretnének elszaporítani, valóságos átokká válnak, mert mind kifogdossák a fiatal halakat. Gelei a Tiszában is nagy számmal gyüjtött Palmatohydrát, mely ott az év nagyrészében a fiatal halivadékon táplálkozik. A barna hydrák néha harántbefűződéssel, máskor pedig hosszában való kettéhasadással is szaporodnak. A kettéhasadás a fejen kezdődik, az előbb villaszerűleg kétágúvá válik s a kettéválás a hosszanti barázda mellett egész a talpig tart. A harántul kettéfűződött állat mellső fele örökségül kapja a szájat és a tapogatókat, viszont nyelet meg talpat maga formál újra, a hátulsó félen pediglen készen van a nyél és a talp s két-három nap leforgása alatt létrehozza fogókarjait és száját.
A hydrák azonban ivaros úton is szaporodnak. A befogott zöld hydrán a fogókarok közelében fehéres szemölcsöket és alsó felükön pediglen zöld gömbszerű testet látunk; az előbbiek a herék, az utóbbi pediglen érett petesejtet, illetőleg fejlődő csirát tár elénk. A kétféle ivari termék nem mindig egyszerre és nem mindig ugyanazon az állaton fejlődik: kétivarú (hímnős) példányokon kívül váltivarúakat is találunk, amelyeken tehát vagy csak petesejtek, vagy csak hímcsirasejtek képződnek. A többi fajokról is az derült ki, hogy majd kettős ivarúak, majd pedig váltivarúak. Csak a Pelmatohydra nevezetes arról, hogy a faj hím és nőstény egyedekből áll. Mind a petesejtek, mind pedig a hímcsirasejtek a hydra külbőrében egy-egy tüszőben képződnek, a hereszemölcsben számos hímcsirasejt, a nősténytüszőben azonban csak egyetlen petesejt. A petesejtből alakuló pete a hydra testén rövid nyélen van megerősítve. A vízbe kikerült hímcsirasejtek által itt történik a megtermékenyítés és itt indul meg a fejlődés is. A pete körül a szárazságot jól viselő kemény burok képződik, mely fajonként jellemző kiképződésű. A héjban fejlődő magzat lehull az anya testéről s 6–8 hét hosszáig, fagyot, szárazságot jól viselve változatlan állapotban marad, míglen kedvező körülmények között a fiatal állat ki nem bújik. Ha a Pelmatohydra héjnélküli tojást fejleszt, akkor az anya a tojást valamely tárgyra felragasztja s a külbőrétől termelt nyálkával körülveszi, a lerakott csira csak később képez magának héjat. Az anyaállat egyhelyt álltában ilyenképpen magakörül 10 tojást is lerak. Ezek azonban nem szárazságtűrő tartós tojások, mert már 14 napon belül kikelnek.
A hydra ivaros szaporodásáról az ivaros élet jelenségeire nézve általános érvényű következtetéseket vonnak a búvárok. Megállapítható ugyanis, hogy kedvező körülmények között rendszerint ivartalanul szaporodik az állat s csak kedvezőtlen föltétel, mint a hőmérsékletnek, a víz sótartamának s a tápláléknak veszedelmes megváltozása váltja ki a csirasejtek képződését. Ebből arra következtetnek, hogy a kétféle csirasejt egyesüléséből keletkezett új magzat szívósabb s a kedvezőtlenebb feltételekkel szemben ellentállóbb természetű, mint az ivartalan nemzedék.
A hydráknak kevés ellenségét ismerjük. A mocsári csigáról (Limnaea stagnalis) állítják, hogy a hydrákat fogyasztja, viszont a polyp-tetvekről (Trichodina pediculus) kiderült, hogy csak az állatokon növő gombákat fogyasztják. A hydrának veszedelmes ellensége azonban egyik nagy ázalékállatka (Prorodon teres), mely a fogókarjait legeli le és a Microstomum lineare és a M. giganteum, melyek többedmagával összeállva, a hydrákat az utolsó darabig képesek kipusztítani az akváriumból.
Nagyon nevezetesek a mi édesvizi hydráink azokról a kísérletekről, melyeket rajtuk helyrepótló képességüket: regeneraciójukat illetőleg már ősidők óta végeztek rajtuk a búvárok. Trembley már 1740-ben kettévágott volt egy édesvizi hydrát s nagy meglepetések között tapasztalta, hogy 8 nap múlva a hátulsó darabnak karjai nőttek ki. Azóta ezeket a kísérleteket hihetetlen számban megújították s azt tapasztalták, hogyha ezeknek a piciny állatoknak csak 200-ad részét is vágják le, még ez a kis darab is kiegészül éspediglen minden darab a fej felőli oldalán tapogatókat s a hátrafelé néző részén pediglen nyelet és talpikorongot fejleszt. Természetesen a törzs középső része pótolja leggyorsabban helyre a veszteségeit, mert itt a hámsejtek tövében bőven találunk csiraállapotú sejteket. Trembley még azt a híres kísérletet is megpróbálta, hogy a jóllakott hydrát vastag disznósörte segítségével talpa felől benyomva kifordította úgy, hogy annak bele kívül, bőre pedig belül került s a visszafordulást egy keresztbeszúrt tövissel akadályozta meg. Az ilyenképpen „keresztbefeszített” hydra életben maradt. Amint a későbbi búvárok kiderítették, a kényszerhelyzetbe került sejtek vándorútra keltek s kiki egyenként a maga helyére vándorolt vissza. Az elmult esztendőben még ennél is csodálatosabb kísérleteket végeztek a hydrákon. Egy-egy állatot sűrű molnárszitán tompa zúzóval összezúztak s az állat péppé roncsolt testét a szitán áttörték. Az ilyenképpen régi organizációjában teljesen megsemmisített tömegből az állat mégis új életre kelt, s a sejtek egészen rendesen formálódott egy vagy több állatnak a testében rendeződtek össze. Goetschnek, a híres müncheni kísérleti zoológusnak sikerült az is, hogy egy-egy szőrszálra különböző hydráknak átvágott testéből egy-egy gyűrűt fűzött fel s azokat összeforrasztotta. Így zöldhydrát összeforrasztott barnahydrával s a barna testrészt chlorellákkal fertőzte. Sikerült az is, hogy petéző nőstényhydra testdarabját összeforrasztotta a hím testével s ilyenképpen a később elválasztott hím állatfelet nősténnyé varázsolta át. Ezzel kimutatta azt, hogy valamely határozott hím nemzedéksorozatban lappangó állapotban, elnyomva a nőneműség is állandóan bennerejtőzik.
Az édesvizi hydrákról azt tartják, hogy azok tengeriekből származtak, a tengerben magasabbrendű szervezet leegyszerűsödésével. Ez a folyamat egypár édesvizi polypon odáig jutott, hogy az állatok még a karjukat is elveszítik. Az ilyen állatok a tömlős alkatot a szó legzsírosabb értelmében viselik. Goette Németországból nem régen ismertetett egy ilyen egyszerű Microhydra ryderi Potts néven Amerikából már régebben leírt szervezetet, Abonyi pedig a Daday hagyatékában alaskai gyüjtésekből megmaradt fajt ír le Protohydra leukarti néven. A Microhydra, miként az nevéből is kitetszik, igen piciny élőlény. Egynegyed mm hosszú és egytized mm széles. Testének alsórészét a külbőrtől kiválasztott szarunemű burokba, az ú. n. peridermába rejti, amely a szájkörnyéken nyálkás hüvelyben folytatódik. Az állat házát vízinövényekre és kövekre építi s homokszemekkel meg algákkal rendszerint bekérgezi. A peridermából csak a kissé megvastagodott feji rész tekint ki. A száj környéke csalánsejtekkel sűrűn meg van rakva s ezek segítségével a zsákmányát, a kicsiny férgeket megbénítja, azután elnyeli. Az állat mozgékonysága mindössze abban áll, hogy törzsével ide-oda hajladozik. Az állatok rendszerint nem egyenként élnek, hanem ketten-négyen sarjadzás által keletkezett telepeket alkotnak. A szaporodás úgy történik, hogy egyes bimbók az anyatörzsről leválnak. Ritkán ez az állat is oszlik, és pedig mint harántfűződés, mint pedig hosszanti kettáválás útján.
Forrás: A. Brehm, Az állatok világa

Hidra a mitológiában

Hidra A görög mitológiában a lernéi hidra egy ősi, kígyóra emlékeztető víziszörnyeteg, számtalan fejjel – írásokban több fej jelenik meg, mint amennyit az amfórafestők ábrázolni tudtak – és mérgező lehelettel. A lernéi hidrával Héraklész végzett tizenkét próbája másodikjaként. Búvóhelye Lerné mocsarában volt az Argolidban, s a víz alatt egy átjáró vezetett az alvilágba, amit a hidra őrzött.
A szörnyeteg Tüphón és Ekhidna gyermeke, a nemeai oroszlán, a Khiméra és Kerberosz testvére. Héra annak reményében ajánlotta Héraklész második próbájának a hidra legyőzését, hogy a fenevad végez vele.
Elérve a Lerné tó mocsarait, ahol a hidra lakozik, Héraklész eltakarta száját és orrát egy ruhadarabbal, hogy a mérgező füsttől védje magát, és tüzes nyilakat lőtt a szörny Amümóné-forrás melletti barlangja felé, hogy előcsalogassa azt. Szemtől szembe került vele, korai amfórák ábrázolása szerint egy sarlóval, más források szerint buzogányával akarta levágni ellenfele kilenc fejét. A hidra azonban minden levágott feje helyére két újat növesztett, ami az összes hőst a kilátástalanság szélére sodorta volna, de nem Héraklészt.
Ráeszmélve, hogy e módon nem tudja legyőzni ellenfelét, Héraklész segítségül hívta fegyverhordozóját és egyben unokaöccsét, Iolauszt. Iolausz, Athéné inspirálásával azzal az ötlettel állt elő, hogy égő fáklyával égessék meg a levágott fejek tövét. Héraklész lenyeste a lény fejeit, Iolausz pedig megpörkölte nyakait. A hidra középső, halhatatlan fejét Héraklész egy hatalmas szikla alá temette a Lerné és Elaius közötti szentelt úton, és megmártotta nyilait ellenfele mérgező epéjében. Legyőzte még Héra óriásrákját is, amit a hidra segítségére küldött az istennő. Így teljesítette be második próbáját. Ám megbízója, Eurüsztheusz érvénytelennek tekintette azt, mert Iolausz segített benne. Ezzel nőtt a tíz próba tizeneggyé, mielőtt elérte a végső tizenkettőt.
Forrás: WIKIPEDIA Online Enciklopédia